Miért törődünk a Vörös-tengerrel?

Ahogy a Vörös-tenger népszerűsége nőtt, úgy nőtt a vizeket használó magán- és kereskedelmi hajók száma is. Sajnos a korallzátonyok megőrzésének egyik legnagyobb veszélye a horgonyok által okozott fizikai sérülés. A korallzátonyok pusztulása az egyik jelentős környezeti negatívum. Az egészséges zátonyok munkahelyeket és élelmet is hoznak a régióba, és az állapot romlása súlyosan érinti a közösséget. A tengeri turizmus és a fenntartható halászat sarokkövei a Vörös-tenger part menti közösségeinek virágzásának.

A korallzátonyokban a horgonyok által okozott fizikai sérülés jól dokumentált tengeri erőforrás-védelmi probléma. Amikor a hajók horgonyaikat egy zátonyhoz rögzítik, a rögzítés és a láncokra nehezedő nyomás, amelyet a víz alatti duzzadás okoz, szétszakíthatja a zátonyokat, és elpusztíthatja a tengeri élővilágot. A károk csökkentésének messze a leghatékonyabb módja a kikötőbóják felszerelése a csónakokhoz. 

Bármely terület, ahol hajóforgalom érkezik, profitálhat a kikötési bójákból, amelyek integrálhatók egy átfogó erőforrás-védelmi stratégiába. Amellett, hogy csökkentik az élő korallok horgonykárosodását, a bóják fontos irányítási eszközként szolgálhatnak, és kényelmes módot jelenthetnek a kapitányok számára, hogy biztosítsák hajóikat, miközben élvezik az egyedülálló korallzátony-közösségeket. A kikötési rendszernek pedig ez a célja, hogy megvédje a korallzátonyoktól kapott hosszú távú előnyöket, nehogy egyetlen tompa horgonycsepp elpusztítsa őket.

A kikötőbójarendszer három elemből áll: egy állandó rögzítés a tengerfenéken; úszó bója a víz felszínén; és valami a kettő között a kettő rögzítéséhez. A tengerfenék jellemzői általában megszabják, hogy milyen típusú rendszer a legalkalmasabb. A halasi rendszer a lapos, szilárd alapkőzetű területeken a leghatékonyabb, míg a Manta Ray módszert homokos, koralltörmelékes vagy fenéktípusok kombinációs területein ajánljuk.  Egyes területeken az úszó bóják egyenként 4,5 tonnás betontömbökhöz kapcsolhatók.